Nyolc napos útra indultunk Görögországba. Két krétai egyetemi kolléga - Aris Tsantiropoulos és Georgios Nikolakakis - közreműködésével tervezünk interjúkat készíteni a Magyarországról visszatelepült görögökkel.
2021 október 11-13. Epirusz
„Megvannak még a bárányok?”
Két sikeres athéni nap után autóval indultunk tovább az epiruszi találkozóra. Panajotisz Tsounisszal készülünk találkozni, akit a hetvenes évek közepétől tarthatok barátomnak. Ekkor érkezett Magyarországra, s élete jól példázza, hogy a magyarországi görög politikai menekültek közössége, aminek szerves tagjává vált jóval tágasabb, mint azt elsőre gondolnánk.
A polgárháború legnehezebb szakaszának egyikén, a Sztálin - Tito konfliktus kibontakozásának időszakában menekítette Jotisz édesapja Albániába családját. A tapasztalt partizán tisztán látta, hogy a kormányerők közeledése közvetlen veszéllyel fenyegeti családját.
A nekiindulás annak ellenére sem volt könnyű, hogy az albán határ a falujuktól alig néhány kilométerre volt. Jotisz édesanyja hetedik hónapos terhes volt. Vele. Velük ment Jotisz alig két és féléves bátyja, nagyapja és nagybátyja.
A visszaút azonban összehasonlíthatatlanul gyötrelmesebbnek bizonyult. Apját saját elvbarátai szinte azonnal letartóztatták. A család kimenekítését defetizmusként ítélték el, ráadásként frakciózással, s a kommunista mozgalomban akkoriban szinte szokásszerű megbélyegzésként trockizmussal vádolták meg, és kivégezték.
Jotisz mindebből semmit sem tudhatott, hiszen alig egyhónapos csecsemő volt, apja halála mégis egy életre megpecsételte sorsát. A család Albániából Romániába került. Az ötvennégyes nagy családegyesítés sem Magyarországra vezette – mint annyi más honfitársunkat – hanem vissza szűkebb pátriájába, a Görögország észak-nyugati megyéjének Epirusznak is északnyugati csücskében található Pogoniani faluba. Ide indultunk most mi is.
Az időjárás indulásunk idején igen kevéssé emlékeztetett a narancsligetek és olajfák napsütötte Görögországára. A Rió-Antirió híd azonban az autóból így is lenyűgöző látványt nyújtott.
Az idő azonban később mégiscsak kegyeibe fogadott bennünket, ami egy érdekes találkozót tett lehetővé az útba eső Meszolongiban. A két krétai egyetemi kolléga – amúgy iraklioni az egyik és rethimnoni lakos a másik – érdekes beszélgetést folytathatott az éppen Meszolongiban tartózkodó, de egyébként chaniai lakos Vaszilisz Lumbosz barátommal.
Tulajdonképpen én hoztam össze a három krétait!
Vaszilisz az ötvenes évek második felében Magyarországon született. Politikai menekült szüleivel azonban még az ötvenes évek végén Krétára települtek vissza. A hetvenes évek legvégén ösztöndíjasként tért vissza Magyarországra, ahol Jotisszal lényegében egyidőben szociológiát tanult.
A jó hangulatú és pihentető beszélgetés után még vagy kétszáz kilométer várt ránk. Jotisz Ioánniná-ban (Ιωάννινα) várt bennünket, ahonnan vezetésével már sötét, kacskaringós utakon jutottunk el lakhelyünkre, a mintegy további 55 kilométerre lévő Delvinaki nevű faluba.
Igazi hegyvidéki település, ahol hagyományosan szinte minden, ahogy a főtéren álló óratorony is kőből épült. Meglepetésünkre az óra pontosan járt, s a hegyvidéki falvak főterén szinte kötelezően elvárható hatalmas platánfa törzsén lévő tábla pedig arról tanúskodott, hogy 670 méter magasan vagyunk. Sokáig azonban nem időzhettünk itt. Jotisz jóvoltából kacskaringós hegyi utak sokaságán kanyarogva valódi időutazásban volt részünk.
Először falujában, Pogonianiban vezetett körbe bennünket. A templom bejáratát égbetörő ciprusok emelték ki.
Elvezetett bennünket a török hódoltság megmaradt építészeti emlékeihez, egy egykor bentlakásos iskola romjaiban is impozáns épületéhez.
A napi többórás autózás során az az érzésünk támadhatott, hogy a Pogoniani – Delvinaki – Kalpaki térség szinte valamennyi útján végig kanyarogtunk.
Szinte akármerre fordultunk, hegyek sokaságával szembesültünk.
Így kaptunk vizuális képet arról, hogy miként alkothat szigetszerűen elkülönülő zárt világot ez a szárazföldi régió.
Az itteni szilárd és zárt értékrendű, de a külvilágra folyamatosan figyelő, azzal a mindennapos népességexport révén állandó kapcsolatban lévő világok voltak tanúi a második világháború Görögországba történő megérkezésének. 1940 novemberének első hetében Kalpaki volt a helyszíne az olasz-görög háború leghevesebb harcainak.
Ez a vidék, köztük a lakóhelyünktől, Delvinakitől látótávolságra, légvonalban alig tíz kilométerre lévő Murgana hegy, részben a sok éven keresztül Magyarországon élt és az ELTE-n dolgozó Dimitrisz Hadzisz jóvoltából a polgárháborús harcok legendás helyszíneiként maradtak meg a közösségi emlékezetben.
Közben persze jövetelünk legfontosabb céljáról, a Jotisszal készítendő interjúról sem feledkeztünk meg.
– Anya, elmegyek! - ríkatta meg édesanyját 1976-ban annak bejelentésével, hogy a Görög Kommunista Párt ösztöndíjával Budapestre indul. Megérkezése után egyik első dolga az volt, hogy felhívja a romániai Botosán élő nagybátyját, aki 1954-ben a maradást választotta, arra kérve őt, hogy levélben kérdezze meg édesanyját, hogy – Megvannak-e még a bárányok?
Ez volt a rejtjelezett üzenet arról, hogy szerencsésen megérkezett Budapestre. Akkor még nem mertek fesztelenül levelezni az otthon maradottakkal. Ugyanazon okok miatt, amiért annakidején rendre arra kellett figyelmeztetnünk, hogy beszéljen hangosabban. Hozzászokott ahhoz, hogy állandóan figyelik. Hogy „ő a Tsounisz fia”!
Ez a bélyeg, Görögországban mindig alkalom lehetett a megfigyelésre, az állami zaklatásra. Ez volt az az ok, amely a világhoz való teljes hozzáállását meghatározta. Ezért vezetett Budapestre való érkezése után az első útja a romániai Botosán élő nagybátyjához. S ez a múlt tornyosult elé, amikor számára teljesen váratlanul Magyarországon találkozott apja kivégzésének egyik közvetlen tanújával.
Ez a múlt hajtja mai is. Bár évekig tanult Magyarországon, s már egyetemi évei alatt a magyarországi görögség szervesen beilleszkedett, megbecsült tagjává vált – magam például neki köszönhetem első görög útlevelemet – az egyetem után itt dolgozott Budapesten, jól fizetett állásban, itt házasodott meg, alapított családot, vezetett turista irodát, mégsem lehet véletlen, hogy végül is a falujában kötött ki.
S nem csak a táj miatt, ahol a felhők között áttűző napsugarak aranyszínűvé festhetik a hegyoldalt.
Édesapja halálának megrendítő körülményei, a tenni akarás egy olyan világért, amelyben ilyen igazságtalanságok többé nem fordulhatnak elő, érzéketlenné tették a saját személyes karrier szempontok iránt, formálták minden hátsó gondolat nélküli, adakozó baráttá, s tették az igazságtalanság, a kicsinyes emberi számítás minden formájának kérlelhetetlen bírálójává.
