A Miniszterelnök évértékelőjéről több elemzés is született, amelyek elsősorban a beszéd a kampányban betöltött szerepét vizsgálták. A beszéd azonban nem csak a kampány szempontjából érdekes, hanem azért is, mert az első negyedórában nagyon jól összefoglalja, hogy mit gondol a Miniszterelnök az állam és a társadalom viszonyáról. A következő elemzésben a beszéd alapján összefoglalom ennek lényegét, majd bemutatom a modell néhány lehetséges forrását (vagy előképét) a politikai gondolkodásban. Végül kitérek arra is, hogy ennek az elképzelésnek milyen következménye van a részvétel és a nyilvánosság modellje szempontjából.

Állam és társadalom kapcsolata

Az állam és a társadalom kapcsolatának jellege jól kibontható abból, amit a Miniszterelnök az 1990 és 2010 között működő és a 2010-től épített államról mond. Orbán szerint 1990-ben „Saját polgárait megvédeni képtelen, a közösség érdekeinek képviseletére alkalmatlan állam született”. Ennek következtében pedig „A  polgár és a közösség érdekét képviselni hivatott állam folyvást szembekerült. Közben a teljesítmény elismerése, az érdemek dícsérete, az együttműködés és összefogás kultúrája helyett az irigység, szembenállás ösztönvilága terjedt el … és megfojtott mindent, amiből remény, siker és jövő fakadhatott volna. A nemzetnek és a nemzeti érdeknek nem volt sem megtestesítője, sem képviselője”.

Ha ez volt a helyzet 2010 előtt, akkor érthető, hogy az új állam „a közösség megerősítését emelte a legfőbb céllá”, és „rendet kellett teremtenie”.  Mindez pedig nem mehetett végbe anélkül, hogy a széthúzó magyarokat új politikai közösséggé kovácsolja (Alaptörvény).

A beszéd szerint állam és polgárai sikere között egyértelmű összefüggés van: sikertelen és gyenge országban kevés a sikeres ember.  Az állam sikerének feltétele az erő. Az erő pedig Orbán fordításában azt jelenti, hogy: „csak akkor kaphat az emberek többsége esélyt a jólétre és a sikerre, ha életerős államuk és cselekvőképes kormányuk van”.

A fentiek alapján az állammodell a következőképpen foglalható össze:

1. (Erős) állam nélkül a társadalom olyan tereppé válik, ahol gátlástalan harc alakul ki a állampolgárok, csoportok között, az állam teremt közöttük békét és harmóniát.
2. Az állam a nemzeti érdek megtestesítője és képviselője (azaz van egységes nemzeti érdek)
3. Az állam tulajdonképpen egyenlő a kormánnyal. Az állam és a társadalom (emberek) helyzete közötti kapcsolatban pedig mindig az állam helyzete a meghatározó (gyenge állam-sikertelen emberek, erős állam-sikeres emberek

Néhány lehetséges előkép

Ennek a modellnek természetesen vannak hagyományai a politikai gondolkodásban és gyakorlatban, lássunk néhányat:[1]

1. Elsőként akár középiskolai tanulmányainkból is beugorhat Hobbes és az ő Leviathan-ja. Nagyon röviden arról van szó, hogy az ún. természeti állapotban „ember embernek farkasa” és csupán a Leviathan, egy erős, önálló és jól felfegyverzett állam képes az ember alapvetően önző természetét valamiképpen kordában tartani.
2. Hegel, német filozófus a 18-19. század fordulóján már nem a természeti állapotból indul ki, hanem abból, hogy a társadalmat szabad egyének alkotják, akik autonómiára és az érdekeik, vágyaik teljesítésére törekednek. Ugyanakkor a modern társadalmak komplexek, az egyének egymástól függetlenül nem képesek cselekedni. Ez a kölcsönös függés a folyamatos szükségletek formájában jelentkezik és gazdasági törvények formájában versenyhez vezet. A szabadjára engedett civil társadalomban (Hegel a piacot, a háztartást, az egyesületeket is a civil társadalomba tartozónak gondolta) folyamatos harc alakul ki az egyének között és az erősek könyörtelenül a gyengék legyőzésére törekednek majd. Az integrációt különböző csoportok és végső soron az állam képes biztosítani: a csoport felé való elköteleződés, normák, a szabályozás segít a civil társadalmat kordában tartani, az együttműködés és béke irányába terelni. A legmagasabb szintű közösség a nemzet, vagy politikai közösség univerzális értékei is az államban testesülnek meg, így egyedül az képes ezeknek az átfogó érdekeknek a képviseletére.
3. A 19. század második felének és a 20. század elejének társadalomtudományai a társadalmat egy az élő szervezethez hasonló organizmusként képzelték el. Ennek különböző részei – ha minden jól megy – egymással összhangban működnek.  Az állam és társadalom viszonya tehát harmonikus, egymást kiegészítik, és ha konfliktusok merülnek fel közöttük, akkor az csak valamilyen patológia jele lehet.
4. A szocializmus követői két úton is elindultak az állam és a társadalom elválasztásának megszüntetése felé.  A korai szocialisták, mint a gyáros Robert Owen, vagy az anarchisták ezt az állam és a hatalom felszámolásával képzelik el, önigazgató közösségek létrehozásával (még ha meglehetősen eltérő módokon is). A másik, jóval nagyobb hatású irány áll közel a beszédben is megfogalmazott modellhez: a kommunista-bolsevik mozgalom az államba olvasztotta volna a társadalmat, a gazdaság és az érdekképviselet államosításával.
5. Ehhez hasonlóan – elsőként az olasz fasizmus -  általában a totalitárius állam is arra  törekszik, hogy a civil társadalom és az állam közötti konfliktust azok harmóniájával cserélje fel. Mivel az állam és társadalom között összhangnak kell lennie, ezért nincs is szükség az államtól és egymástól független érdekképviseleti szervezetekre, azokat közös, korporatív érdekképviseleti szervezetekbe lehet terelni.[2]

Bármelyik gondolat is ihlette az orbáni modellt a fenti, egymástól meglehetősen különböző elképzelések közül, számunkra annak két fontos tulajdonsága adódik:

1. Létezik a nemzet vagy valamilyen, osztály, közösség általános érdeke, amely az egyes csoportérdekek felett áll.
2. A nyilvánosságnak és a részvételnek a rendszerbe épített korlátai vannak.

A nemzet érdeke

Az első ponttal csupán röviden érdemes foglalkozni: A társadalom egyes részeinek harmonikus működésére utaló tételek mára divatjamúltnak számítanak. Úgy tűnik, a társadalom sokkal összetettebb és véletlenszerűbb rendszer annál, hogy egy koherens egésszé állhasson össze. Másrészt nehezen elképzelhető, hogy egy döntés ne sértse akár csak egy kis csoportnak az érdekét, de inkább az a valószínű, hogy a politikai/gazdasági elit által meghozott vagy kikényszerített döntések nagyrészt a döntéshozó csoportok érdekeit képviselik. Persze maga az érdekképviselet is meglehetősen komplex dolog, hiszen lehet szó rövid vagy hosszú távú érdekekről, nem biztos, hogy mindenki felismeri vagy meg tudja fogalmazni az érdekeit vagy helyesen teszi ezt. De feltehető, hogy az iskolázottság, a hozzáférhető erőforrások és hatalom növekedésével mind az érdekartikuláció, mind az érdekérvényesítés képessége nő.

Az is elképzelhető persze, hogy a „nemzet érdeke” koncepció a napi politikai számára vonzó. Mivel nehezen meghatározható, bármi érthető alatta, amit pedig a nemzetet képviselő állam határoz meg. A koncepció azonban még ebben az esetben is komoly hatással lehet a részvétel lehetőségeire és a nyilvánosságra. 

Részvétel és nyilvánosság

Ha az államot a „legfontosabb érdekek megtestesítőjeként”, a széthúzó egyénekből harmonikus politikai közösséget kovácsoló rendteremtő és e rend őrét jelentő entitásként látjuk, akkor az állam intézkedéseit mind e magasabb rendű érdekek megtestesüléseként látjuk majd. Ennek pedig az a következménye, hogy az ezeket támadó csoportok úgy jelennek meg, mint akik az „állam előtti” kaotikus és veszélyes természeti állapot visszaállítására törekednek vagy – jobb esetben - a következményeket át nem látó (csekély értelmű, infantilis) polgárokként, akiket érdemes felvilágosítani vagy megnevelni. Persze a részvétel ezekben a rendszerekben is fontos, egyrészt a politikai divatok, a demokratizmus illusztrálása miatt, másrészt annak bizonyítékaként, hogy helyes úton jár a politika, harmadrészt a parlamentáris rendszerekben szükséges folyamatos legitimációs igény miatt.

Ugyanakkor az állampolgári részvétel - és így a nyilvánosság is - csupán konstruktív vagy támogató lehet: az állam jelöli ki azokat a kérdéseket, amelyekben a konstruktív véleménynyilvánítás lehetséges (tehát alternatív kérdést nem lehet feltenni) vagy azokat az ügyeket, amelyekben a polgárok akár tevőleges részvétele is szükséges lehet. [3] Az Orbán beszéd ezt valahogy így fogalmazza meg: „a 2. rendszerváltás ténye önmagában cáfolja azt a föltételezést, hogy az emberek ne akarnának részt venni a politikában. Valójában tömegesen állnak készen, ha olyan ügyekben és olyan ügyekért kérik a részvételüket, ami fontos számukra. Milliók mozdulnak meg, ha a rezsicsökkentést kell megvédeni és milliók menetelnek, ha a hazájuk szuverenitása forog kockán és a gyarmati sorba süllyedés a tét-„(az én kiemelésem)

Nem akarom azt állítani, hogy Magyarországon csupán ilyen konstruktív nyilvánosság és részvétel létezne. Ugyanakkor a modell – részben – megvilágíthatja a Nemzeti Konzultáció, vagy a kormányt támogató nagyszámú tüntetések értelmét. Egyrészt ez az államfelfogás feleslegessé teszi a társadalom felől az állam felé közvetítő civil szervezeteket és más hasonló intézményeket (szakszervezetek, érdekegyeztető tanácsok), vagy legfeljebb technikai szerepet szán azoknak az állam döntéseinek a társadalom felé való közvetítésében. Másrészt az állam és az egyén közötti kommunikáció direkt (és konstruktív) útjait részesíti előnyben - Nemzeti Konzultáció – valamint a kormánnyal összhangban mozgó, azt támogató részvételi akciókat ösztönzi (ld. Békemenet).

[1] ld bővebben pl. Cohen, J. L. (1982). Class and Civil Society : The Limits of Marxian Critical Theory. Amherst, University of Massachusetts Press., Keane, J: Depsotism and Democracy. In: Keane, J. (szerk): Civil Society and the State. 1988, Verso, London, 35-73 vagy ugyanő Remembering the Dead. In: Keane, J: Democracy and Civil Society. 1988. Verso London 31-69

[2]Rau, Z. (1987). "Some Thoughts on Civil Society in Eastern Europe and the Lockean Contractarian Approach." Political Studies 35(4): 573-592.

[3]Ezt lehetne szakszerűbben korlátozott-transzmisszós nyilvánosságnak vagy talán közérthetőbben demokratikus centralizmusnak is nevezni. Ld. Fonyó Attila: Nyilvánosságképek a rendszerváltás folyamatában. In: Gerő Márton, Fonyó Attila, Petényi Mirkó, Szabó Fanni (szerk): A nyilvánosság elemzésétől a választáskutatásig – Tanulmányok Angelusz Róbert emlékére. Budapest, 2012